Azt mondta, megmentettem a gyerekét. Még a hátam is borsódzott, mert néha tényleg egy-egy gyerek további sorsa is múlhat azon, hogy mi ott az óvodában mit lépünk egy-egy probléma láttán.
Mikor Attila 3 éves volt, abban az évben 32 kiscsoportos gyereket kaptunk, akik közül 28! nem tudott beszélni. Erre azelőtt és azóta sem volt példa majd 40 évnyi óvónői pályafutásom alatt. Pl. mikor az egyik kisfiút megkérdeztem, hogy mi a jele, azt válaszolta: csész / pöttyös bögre, azaz csésze / Így az első hónapokban nem volt könnyű dolgunk. Novemberre aztán a gyerekek többsége lassan megtanulta kifejezni magát szavakkal – nem úgy Attila.
Addig fel se tűnt, hogy neki ez mekkora probléma, de ahogy telt az idő, ő lassan elszigetelődött a társaitól, akikkel eddig olyan jól együtt volt.
Pedig volt mondanivalója! Kétségbeesve küzdött azzal, hogy a gondolatait szavakká formálja, de csak furcsa, néha artikulálatlan hangok jöttek ki a száján. És a gyerekek toleránsak voltak! Maximálisan! Azaz 2-3 percig, ameddig egy 3-4 éves gyerek képes. És nagyon jól megfogalmazta egyikük, aki hosszasan figyelte, mit is akar neki mondani Attila, majd végül kijelentette:“Attila külföldiül beszél” / vagyis nem halandzsázik értelmetlenül, hanem csak nem lehet érteni / és elment mással játszani. Ő meg egyre elkeseredettebb lett és aztán a visszautasítástól és a sok kudarcba fulladt próbálkozástól agresszív is időnként. Sok érzelmi támogatásra volt szüksége tőlünk, hogy el tudja így fogadni önmagát és a gyerekeknek is meg kellett tanulniuk a mi segítségünkkel elfogadni őt. Azt nem vártuk el el tőlük, hogy tartósan játszanak vele, de azt igen, hogy az Attilával kapcsolatos konfliktusaikhoz minket hívjanak segítségül.
Akkorra már sokat beszélgettünk a szülőkkel, akik látták, hogy baj van, de az orvos azzal biztatta őket, hogy megkésett beszédfejlődés, majd behozza a többieket. Így telt el a kiscsoport, Attila néhány nehezen megformált szóval próbálta megértetni magát, mi pedig erősen bíztunk az orvos szavában és a nyárban. Mikor elkezdődött a középső csoport már tudtuk, hogy valamit lépni kell. Attila még mindig nem beszélt. A szülőknek javasoltunk egy logopédiai óvodát, ahol kis létszámú gyerekcsoportban speciális képzésben részesült Attila. Utána visszajött a mi óvodánkba működő szintén kis létszámú iskolaelőkészítő csoportba. Ezután kezdte az általános iskolát. Aztán eltelt hat év és így futottam össze Attila anyukájával és tudtam meg a történet folytatását.
Attila ugyanúgy “megmenekült”, mint az én Marci fiam. Emlékszem, mikor a gyerekpszichológus barátnőm / aki segített Attilának speciális óvodát találni / egyszer azt mondta nekem, hogy Marci egy átlagos általános iskolából kb. 2 hónap múlva átkerült volna egy olyan intézménybe, ahol már év végére ő is elhitte volna magáról, hogy értelmi fogyatékos.
Most még nehezebb a helyzet,mint akár csak 5-6 évvel ezelőtt, de ha meg is szűnnek lassan a felzárkóztató intézmények, mindig vannak olyan elhivatott pedagógusok és minden áldozatot meghozó szülők, akik reményt jelentenek. Azért örülök nagyon, hogy írod ezt a blogot! Nagyon fontos, hogy akik ezzel küzdenek, tudják, hogy nincsenek egyedül és egymást erősítve meg tudják tanítani a gyerekeiknek, hogy ők így is teljes értékű emberek. Ezért persze meg kell küzdeniük a világgal, de ez a küzdelem csak akkor lesz sikeres, ha ők tényleg el tudják hinni magukról, hogy igenis teljes értékű emberek.”
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: