Erről nem lehet könnyek nélkül írni. Eljött a nyár, vége az ovinak. Itthon vagyunk, már nem kell minden nap azon törnöm a fejem, hogy vajon megérti e az óvónéni Pityust.
Itthon vagyunk és jó, hogy nekem elmondhatja napközben, hogy mi bántja, milyen öröm éri, milyen kis gondolatai vannak. Én megértem. Vagyis igyekszem megérteni és időt szakítani arra, hogy megértsem őt. Más az, mikor egy egészséges korabeli gyerek sztorizik… az olyan természetes, hogy talán nem is figyelünk oda, arra amit mond.
Nála nem így van. Amikor szeretne valamit elmesélni, akkor nagyon oda kell koncentrálnom és kisilabizálnom a sorok között, hogy mi jár a fejében, mit szeretne elmesélni. Sokszor tippelgetek. Mindig a fiatalkorom activity estéi jutnak eszembe, hogy szavak nélkül kell kitalálnunk, amit a másik elmutogat. Na ez van nálunk is nap, mint nap többször is. Jól összeszoktunk már.
Ha találkozunk az ismerősökkel és szeretné elmesélni, hogy pl. voltunk a Balatonon és ő, a neki derékig érő vízben elsüllyedt, apja húzta ki. Most ez a sztori, ezt kell mindenkinek elmesélnünk. Ez úgy zajlik:
Ő mondja: – Balaton, bumm!! – én guggolok mellette és ő a vállamat átkarolva kéri, hogy én meséljem el a történetet, ő csak mutogat hozzá, hogy ez pontosan hogy történt. Olyan, mintha én lennék a magyar hangja..
A másik kedvenc története, hogy az unokatestvére (Alex) azt mondta, hogy ő buta. Ezt mondja: – Ali, buta. – de az ismerős ezt nem érti, hozzá kell magyaráznom, hogy nem Ali buta, hanem őrá mondta Alex, hogy buta! Pedig ő nem is az! (és őt ez nagyon-nagyon bántja)
Szóval így egészítem ki a Kisfiam és közben belül potyog a könnyem…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: